Novel Two

I.

Sötétkék tóban lépkedett előre,amíg teljesen elmerült. Halak úszkáltak körülötte, csend és nyugalom fogta  át.

Kellemesen érezte magát,ahogy a víz körülölelte testét.

Lesüllyedt a tó aljára,lába iszapba merült.

Fulladozni kezdett,a halak szétmállottak,a víz festékké vált.

Egy beeső faágba kapaszkodva mászott ki a már festékké vált vízből.

Hideg levegő járta át mindenét,hatalmas hópelyhek hullottak és minden fehérbe borúlt.

A megfagyott hó tetején lépkedett előre.

Lassan .

Csendesen.

Lábnyomokat nem ejtve maga után.

Az elébe táruló magas sziklaszirtre mászott fel,miközben kellemes szellő játszadozott hajával.

A sziklatetőn megállt és a mélybe nézett. Valami lehúzta,de leült.

Leült a végtelen tér és idő óceánja fölé.

Figyelte a messzeségben lebegő hófehér és  aranyszínű fénylő gömböket.

II.

Minden a  semmivel kezdődött.

Nem bírt lélegezni,rosszúl volt.Nagyokat szippantott a levegőből,de egyre kevesebb szivárgott be a tüdejébe.Fájt minden,furcsa érzések  kavarogtak körülötte.

Szíve hevesen vert  és  azon találta magát,hogy alig bír a szemébe nézni, könnyei megállíthatatlanúl kezdtek pörögni.Nem tudta mi történik. 

Nem értette,hogy történhetett mindez,egyszerűen csak előtte állt,talán másképp és máshol,mint egykor az idők kezdetén. Találkoztak már valahol,valahogyan,de akkor nem történt semmi vagy mégis? Lehet,hogy csak ők nem figyeltek a jelekre.

Erős és leírhatatlan fájdalmat érzet.

A lelkében lévő űr,hírtelen megtelni látszott.

Túl gyorsan ömlött egyszerre minden.

Forgott a világ,de ott volt a csillag a szemében,az a csillogás,amit eddig soha senkiében nem látott.

Egyszerű volt és önmagában tökéletes,minden külső érintés nélkül.

Ez egy belső jel volt,egy érzés,ami felülmúlt minden eddigi életet.

Pillanatok,amelyek az örökkévalóságon át végigkísérték őket.

Fényben és sötétségben.                                                                                                                                Szeretett volna,hírtelen mindent elmondani neki.De nem tehette,félelmet és kétségbeesést érzett,hogy talán ez nem az az élet,amikor újra találkozniuk kell,úgy igazán.                               Tudta,hogy még nem szabad.

Föleszmélt,a szikla tetején ragadták el gondolatai.

Naplemente volt már.Sötét és egyben élénk szinekben úszott az ég alja.A lila és a vörös árnyalatai ömlöttek egymásba.

Lágy szellő fújdogált.Ez a szellő tartotta a lábán,amikor meglátta a fényfoltot,amely több különböző részre oszlott,de mégis egyben volt.

Rohamosan tűntek el  az ég  alját sötétre festő színek,elfehéredett minden.

Minden csendes volt és a szellő ereje nem engedte elveszteni az erejét.

Újra tiszta volt minden.

Csend  és béke.

Az a béke,amely a sötét vihar előtt tisztít és nyugtat meg ,majd hírtelen a semmiből kavar fel mindent. Érzést és életet.

„-Én azt hiszem ebbe belehalok.”  

Újra leakart ugrani,mint ahogy ezt már számtalanszor megtette,mely a lelkét a sötét végtelenbe száműzte.

Képtelen volt egy egész egészből kitépni egy egészet,amely végigvitte volna útján. Csak állt és nem bírt már felnézni sem,a fénytől minden öröme és bánata könyként csorgott végig az arcán.

Ez volt az a feladat,amit nem tudott megoldani.Nem tudta leküzdeni és elfogadni önmagát.

Évezredek óta állt ott már,ugyanolyan fiatal arccal,mint bármelyik  hajadon.

De belül érezte,hogy öreg.

III.

Hónapok teltek el azóta. Lágy és vad szelek ragadták el lelkét.

A nap megvilágította a csendes,elrejtett ajtókat és azok lassan és  fájdalmasan,de kinyíltak.

Azok az ajtók,amelyek minden egyes alkalommal megijesztették őt,de eljött az idő,amikor majdnem mindegyiken átlépett.

Köszöböt küszöb után,rohamosan és megállíthatatlanúl.

Világok közt járt,olyanok közt,amelyek furcsák voltak számára,jó,rossz,semleges...

Emlékezett,az első sziklára,amelyet egy hajnali napsütésben érzett a mellkasán. Pár percig nagyon nehezen kapott levegőt,de aztán eltűnt.

Hajnali hat óra volt ismét és a falat nézte.Mostmár tudta milyen,ha egy szikla helyett hegyek tornyosulnak egész testén és ő mindez ellen semmit sem tud tenni. Még.

Majd az idő meggyógyítja.Meggyógyítja...

Eszméletét vesztette,gondolatai a semmibe ragadták,egy olyan semmibe,amit a káosz és kétségbeesés éltetett. Napok,órák,percek,másodpercek. Folyamatosan pörgött az egész.

Aztán egy zajos esti úton beállt a csend.

Egy megérinthetetlen mélység,ahol nem volt hang,nem voltak képek,nem voltak gondolatok.

Tisztaság.  Az óceán tükörsima lett.

Előre nézett és újra a sziklatetőn találta magát. Lágy szellő fújdogált, a nap lassan bontakozott ki a víz tükre fölött.

Lenézett. Nem történt semmi. Már szilárdan állt a széles tetőn és nem akart leugrani.

Többé nem húzta le semmi.

Jobbra tekintett és egy alak tűnt fel a messzeségben. Fölfele mászott.

Eszeveszettül szenvedett,néha megállt és visszanézett. ..Hogy mit hagyott maga után,s talán azt gondolta sosem kellett volna elindúlnia,hisz évezredek óta itt áll e hatalmas hegy előtt és mindig visszacsúszott egy kicsit,mégha sokat is haladt előre.

A lány meg csak nézte,aztán elmosolyodott. Örült,hogy nem felejtette el.

Még mindig nem tudta ki mászik felfele,hogy mi a neve,milyen az arca,csak azt tudta,hogy ő a lelke.

A másik fele. Nem is számított már,hogy melyikük hogyan érkezett ide,ismerték már egymást,ahogy végtelen életeken át,más arcban,ruhában és alakban és mindig megtalálták egymást.

Éreztek valami különlegeset,megfoghatatlanúl megfoghatót,már nem az volt a lényeg,hogy test a testtel,hanem a mindhalálig és minden életben mellettem,mégha csak láthatatlanúl is,lelkeik egymásban voltak.

Ha valaki elragadta is őket egymástól,újra és újra feltűntek egymás szemében.

Már nem volt semmi baj.

Most jött el a sok szenvedés gyümölcse,megtalálták egymást,úgy ahogy mindig is akarták.

És ez volt a vég,egy csendes,ám mégis édes végezet.

Az egy,amely egy új hajnalra ébresztett.

Egy új hajnal,amely hazavitte őket,oda ahonnan valamikor réges régen ketten két irányba indúltak.