~...Day seven: hope...~

Még most is,mintha tegnap lett volna: úgy érzem azt az ölelést,látom azt az alakot, látom azt a mosolyt,hallom azokat a hangokat... És mégis oly távolinak,elérhetetlennek tűnnek már azok a napok. Hiányzik. Nem is tudom leírni,hogy hogyan és hogy mennyire...Egyszerűen csak nincs,érted? Érted hogy nem értem és hogy nem akarom megérteni hogy miért?...Érted...?
...Nem. Egy rossz mozdulat vagy pillanat és érzem, hogy darabokra hullok szét. Egy eltört,de újra összeragasztott ceruza vonala vagyok. Egy más vonal. Ami már:
kevesebb, unalmasabb, törékenyebb, életlenebb és csak egyszerűen élettelenebb. És csak a ceruzától függ,vagy esetleg a vonaltól,hogy mikor akar az majd egy merészet gondolva,csak úgy,szépen és csendesen,élettelenül és unalmasan levándorolni: a lapról,az asztalról,a székről s az egész földről. Nincsenek fények,nincsenek erdők,nincsenek mezők, tavak, szivárványok. Nincsen semmi. Nem vagyok én,nem vagy te.Nem vagyunk mi.Nem voltunk ők.Nem lettünk ti. Nem volt semmi...
Mi is bizonyítana hogy valaha volt valami?
Ülök az égen és várom hogy gyere,minden alkalommal mikor érzem és tudom,hogy megérkeztél, oldalra nézek...és ...nem látlak sehol sem.
Pedig azért hidd el,hogy tudom... ott vagy mellettem...

~...~

back to the future. fck. (nincs hosszú i betűm,bocs) xd

Válogatott bútor darabok között valahol elveszett az agyam.
S mikor a padlón heverve az egész lelkem kicsusszanni készül,valami megfoghatatlan,megérthetetlen.nagyon gyűlöletes erő visszahúz.
De kérdezném: miért is?
Szerinte vicces.Szerintem nem annyira.
Hagyna békén egyszer,csak egyetlen egyszer...
Három napja alkoholba folytom mindenem.
S milyen szép s milyen jó.S másodnap,harmadnap és negyednap bárányokat áldoznék minden istenem oltárán,csakhogy éljem túl az egészet.
És igen,mikor utolsó este befejezem istentéritő pogány mozdulataimat,akkor jön el az a pillanat,h szeretném ha valaki leütne.
Hogy nagyon fájjon az egész.
S az ötödik nap hajnalán,felébredek mint egy eszeveszett őrült.
S utálom,hogy megint felköltött.
Elúsztak a fények.
Valaha azt hittem nekem világitottak.
S mára kiderült ,hogy nem.
S néha már csak mosolyogni tudok,s néha már azt sem.
Én szórtam szét a saját utam előtt a szögeket (...?...) vagy esetleg valaki más...
Ez az a kérdés amit soha nem fogok megérteni...éés ez az a válasz amit soha nem fogok megkapni.
Lassan hátat forditok mindennek.S megyek vissza a hidegbe.
Hivnak a kékek.
S nekem mennem kell.
Valahogy nem illik össze az egész énem.
Egyik darabkám üti a masikat,teljesen ellentétekre épülök.
S addig feszegetem a bal oldalt,mig a jobb kirúgja azt...