Novel one : A kék madár

Egy csendes hajnalon repült be hozzám,
magával hozta szobámba a szivárványt.
Ő volt az a kék madár,
akit egy aranyló angyal küldött hozzám.


  A hajnali fény lassan beszűrődött az ablakon. Még mindig beszélgettek. Órák óta. Egész éjjel. Minden nap. Már egy hete. 
  Örültek egymásnak,csak úgy csendesen,nem zavarva az alvók nyugalmát.
 Hány éve is volt? Talán száz és kétszázezer? Hmm. Mosolyogtak.
Találkoztak már számtalanszor és most csupán nézték egymást. A test,az alkat,a nem, a ruha...az más,de a lelkük egy egészet képez.
Megszámlálhatatlan életek és tettek után mit is mondhattak volna egymásnak? Semmit. Az már a múlt- ők meg a mostban voltak jelen.
Szemek. A sötétbarna és a kékes-zöld. Lelkek,mélységek,terhek,sziklák,kövek,kristályok. Varázslat.
A lány jobbra fordította fejét és a beáramló napsugár elvakította arcát,teste hófehér volt.
A fiú csak nézte és mosolygott.
Nem tudták mi történik és mégis.
Megjelent  a kék madár...aztán még egy...és még egy...és még számtalan,csak úgy szárnyaltak be az ablakon.
Pár pillanatig a szemük a két emberen pihent,aztán szépen csendben eltüntek.

*

"Akkor sem hagytál cserben,amikor mindenki más,s mégis elhagytalak..."

Odakint jéghideg levegő fagyasztotta a tájat. Egyedül állt egy szobában. Nem tudta,már mit érez ...csak látta hogy üres minden körülötte. Hiába minden tárgy,hiába minden szín,elfakúltak és eltűntek.

Végtelen fehérségben állt és nem látott maga előtt semmit.

A félelem is elhagyta őt,csak volt és kész.

Hetek teltek el. Aztán a napok. Aztán a percek és a másodpercek,azok voltak a leghosszabbak.

Kék madár. Ez villant be a fejébe.
Honnan és hová?
Képzelődik,legalább ez még nem hagyta el.
Valami megbökte a lábát. Lenézett.
Kék madár.
Leesett és könnyei potyogtak,immár saját tükörképét látta.
Előjöttek az emlékek és most fájt minden, szakított és nyomta a mellkasát. Alig kapott levegőt. Fájt a feje.
Hisz miatta jött a kék madár,de ő akkor tudomást sem vett róla,pedig milyen egyszerű volt az egész.
Ahogy a rossz emlékei és gondolatai kicsorogtak egyre több kék madár jelent meg...
Eltűnt a fehérség és egy erdős tájon találta magát.

Novel Two

I.

Sötétkék tóban lépkedett előre,amíg teljesen elmerült. Halak úszkáltak körülötte, csend és nyugalom fogta  át.

Kellemesen érezte magát,ahogy a víz körülölelte testét.

Lesüllyedt a tó aljára,lába iszapba merült.

Fulladozni kezdett,a halak szétmállottak,a víz festékké vált.

Egy beeső faágba kapaszkodva mászott ki a már festékké vált vízből.

Hideg levegő járta át mindenét,hatalmas hópelyhek hullottak és minden fehérbe borúlt.

A megfagyott hó tetején lépkedett előre.

Lassan .

Csendesen.

Lábnyomokat nem ejtve maga után.

Az elébe táruló magas sziklaszirtre mászott fel,miközben kellemes szellő játszadozott hajával.

A sziklatetőn megállt és a mélybe nézett. Valami lehúzta,de leült.

Leült a végtelen tér és idő óceánja fölé.

Figyelte a messzeségben lebegő hófehér és  aranyszínű fénylő gömböket.

II.

Minden a  semmivel kezdődött.

Nem bírt lélegezni,rosszúl volt.Nagyokat szippantott a levegőből,de egyre kevesebb szivárgott be a tüdejébe.Fájt minden,furcsa érzések  kavarogtak körülötte.

Szíve hevesen vert  és  azon találta magát,hogy alig bír a szemébe nézni, könnyei megállíthatatlanúl kezdtek pörögni.Nem tudta mi történik. 

Nem értette,hogy történhetett mindez,egyszerűen csak előtte állt,talán másképp és máshol,mint egykor az idők kezdetén. Találkoztak már valahol,valahogyan,de akkor nem történt semmi vagy mégis? Lehet,hogy csak ők nem figyeltek a jelekre.

Erős és leírhatatlan fájdalmat érzet.

A lelkében lévő űr,hírtelen megtelni látszott.

Túl gyorsan ömlött egyszerre minden.

Forgott a világ,de ott volt a csillag a szemében,az a csillogás,amit eddig soha senkiében nem látott.

Egyszerű volt és önmagában tökéletes,minden külső érintés nélkül.

Ez egy belső jel volt,egy érzés,ami felülmúlt minden eddigi életet.

Pillanatok,amelyek az örökkévalóságon át végigkísérték őket.

Fényben és sötétségben.                                                                                                                                Szeretett volna,hírtelen mindent elmondani neki.De nem tehette,félelmet és kétségbeesést érzett,hogy talán ez nem az az élet,amikor újra találkozniuk kell,úgy igazán.                               Tudta,hogy még nem szabad.

Föleszmélt,a szikla tetején ragadták el gondolatai.

Naplemente volt már.Sötét és egyben élénk szinekben úszott az ég alja.A lila és a vörös árnyalatai ömlöttek egymásba.

Lágy szellő fújdogált.Ez a szellő tartotta a lábán,amikor meglátta a fényfoltot,amely több különböző részre oszlott,de mégis egyben volt.

Rohamosan tűntek el  az ég  alját sötétre festő színek,elfehéredett minden.

Minden csendes volt és a szellő ereje nem engedte elveszteni az erejét.

Újra tiszta volt minden.

Csend  és béke.

Az a béke,amely a sötét vihar előtt tisztít és nyugtat meg ,majd hírtelen a semmiből kavar fel mindent. Érzést és életet.

„-Én azt hiszem ebbe belehalok.”  

Újra leakart ugrani,mint ahogy ezt már számtalanszor megtette,mely a lelkét a sötét végtelenbe száműzte.

Képtelen volt egy egész egészből kitépni egy egészet,amely végigvitte volna útján. Csak állt és nem bírt már felnézni sem,a fénytől minden öröme és bánata könyként csorgott végig az arcán.

Ez volt az a feladat,amit nem tudott megoldani.Nem tudta leküzdeni és elfogadni önmagát.

Évezredek óta állt ott már,ugyanolyan fiatal arccal,mint bármelyik  hajadon.

De belül érezte,hogy öreg.

III.

Hónapok teltek el azóta. Lágy és vad szelek ragadták el lelkét.

A nap megvilágította a csendes,elrejtett ajtókat és azok lassan és  fájdalmasan,de kinyíltak.

Azok az ajtók,amelyek minden egyes alkalommal megijesztették őt,de eljött az idő,amikor majdnem mindegyiken átlépett.

Köszöböt küszöb után,rohamosan és megállíthatatlanúl.

Világok közt járt,olyanok közt,amelyek furcsák voltak számára,jó,rossz,semleges...

Emlékezett,az első sziklára,amelyet egy hajnali napsütésben érzett a mellkasán. Pár percig nagyon nehezen kapott levegőt,de aztán eltűnt.

Hajnali hat óra volt ismét és a falat nézte.Mostmár tudta milyen,ha egy szikla helyett hegyek tornyosulnak egész testén és ő mindez ellen semmit sem tud tenni. Még.

Majd az idő meggyógyítja.Meggyógyítja...

Eszméletét vesztette,gondolatai a semmibe ragadták,egy olyan semmibe,amit a káosz és kétségbeesés éltetett. Napok,órák,percek,másodpercek. Folyamatosan pörgött az egész.

Aztán egy zajos esti úton beállt a csend.

Egy megérinthetetlen mélység,ahol nem volt hang,nem voltak képek,nem voltak gondolatok.

Tisztaság.  Az óceán tükörsima lett.

Előre nézett és újra a sziklatetőn találta magát. Lágy szellő fújdogált, a nap lassan bontakozott ki a víz tükre fölött.

Lenézett. Nem történt semmi. Már szilárdan állt a széles tetőn és nem akart leugrani.

Többé nem húzta le semmi.

Jobbra tekintett és egy alak tűnt fel a messzeségben. Fölfele mászott.

Eszeveszettül szenvedett,néha megállt és visszanézett. ..Hogy mit hagyott maga után,s talán azt gondolta sosem kellett volna elindúlnia,hisz évezredek óta itt áll e hatalmas hegy előtt és mindig visszacsúszott egy kicsit,mégha sokat is haladt előre.

A lány meg csak nézte,aztán elmosolyodott. Örült,hogy nem felejtette el.

Még mindig nem tudta ki mászik felfele,hogy mi a neve,milyen az arca,csak azt tudta,hogy ő a lelke.

A másik fele. Nem is számított már,hogy melyikük hogyan érkezett ide,ismerték már egymást,ahogy végtelen életeken át,más arcban,ruhában és alakban és mindig megtalálták egymást.

Éreztek valami különlegeset,megfoghatatlanúl megfoghatót,már nem az volt a lényeg,hogy test a testtel,hanem a mindhalálig és minden életben mellettem,mégha csak láthatatlanúl is,lelkeik egymásban voltak.

Ha valaki elragadta is őket egymástól,újra és újra feltűntek egymás szemében.

Már nem volt semmi baj.

Most jött el a sok szenvedés gyümölcse,megtalálták egymást,úgy ahogy mindig is akarták.

És ez volt a vég,egy csendes,ám mégis édes végezet.

Az egy,amely egy új hajnalra ébresztett.

Egy új hajnal,amely hazavitte őket,oda ahonnan valamikor réges régen ketten két irányba indúltak.

                                                                                                                               

Egy nap.

Reggel(már ha reggelnek lehet nevezni) 10:35 perc.

Azzal a gondolattal kelek fel, hogy „a francba” ,lekéstem az órát,pedig beállítottam az ébresztőt.

Valószínűleg olyan mélyen aludtam, hogy nem hallottam azt  vagy csupán a telefonom szórakozik velem és tett magasról arra, hogy felköltsön.

Jó persze,mi az, hogy az embert ilyen ketyerék költsék,amikor annak idején az ember a bió óráját állította be és az költötte fel.Nálam sajnos nem mindig működik,főleg ,amikor fél éjjel bagolykodom.

Na igen.Még kicsit alszom, ha már úgyis mindegy annak az órának,mivel  délben úgyis kelnem kell. Börtön látogatás van.

12:15 perc nagy nehezen kimászom az ágyból,konstatálom, hogy minden hajszálam úgy döntött, hogy saját életet él.Szép látvány.Nehezen,de felöltözöm.

Összeszedem magam,mivel elég apró darabokra hullottam a felkelés során.

Kimegyek cigizni a konyhába,rágyújtás után ismét konstatálom, hogy mekkora  egy marha vagyok,fáj a torkom(de cigizek)megfogadtam, hogy kissé visszaveszek eme tevékenységemből,de így reggeliben,kinek van ideje és kedve ilyen nagy elhatározások betartására.

Elindúlunk.Ajtó.Kulcs.Zár.Lift.Tükör(a liftben,inkább nem nézek bele,de mégis).Ajtó.Lépcsők.

Fahíd.Vasdarabok.Munkások.Buszmegálló.Tömeg.Felülünk az egyik buszra.Cenzúra.Síííp.Cenzúra.(Ez csak gondolatban,ismét átkozom magam,otthon hagytam a papírzsebkendőm. Még  mindig megvagyok fázva, hála egyrészt, a hétvégén zajlott koncertnek)Mindenki bámúl a buszon. Hülye vagyok vagy csak mindenki más az?Tömegnyomor itt is.Alig tudok leszállni.

14:00 perc elérünk a börtönig,tanár sehol.

„Jajj,tudtam, hogy nem kellett volna felkelnem.” Ismét a pattogó gondolataim ugye,mivel erre az időpontra volt megbeszélve a találka.

Csoporttársnőm megkérdezi a  börtön ajtaja előtt éppen potyázó őrt, hogy megérkezett már a tanárunk?

A válasz persze, hogy negatív.Mondom,na ez kilőtt velünk.Rohadt hideg van.Fúj a szél.

14:10 perc megérkezett a tanár,mivel  14:20-kor engednek be minket, hasznos időtöltés volt röhögni,az úton mászkáló idióta embereken.

14:30 Mint egy tollától megkopasztott tyúk,bemegyünk a börtönbe.Elvették a telefonomat,a táskámat (ami olyan már,mint a levegő, hisz mindig hordok magammal egy táskát),még jó hogy otthon levettem a léptékmérő medálomat és nem a bíztostűs kabátomat vettem fel. A múltkor kissé kivert a víz,amikor eszembe jutott, hogy ez mind rajtam maradt és úgy ücsörögtem az elzárt fegyencek között)

Nem tudom hány óra,forgatunk bent.Nagy kamera,kis kamera.Csomo elítélt ember.

Magas szoba, háromemeletes ágyak,fura szagok.Megy a tévé.Cigi,vigyorgás.Tömeg.Torta készítés.Megkínálnak bennünket is. Fújj, de rossz.Nézem  a csoportársnőmet,röhögünk.

Ő  kérdezi, hogy finom,mondom nem,de egyed és mosolyogj(az abszolút hányás környékezett,mint még soha életemben ily hírtelen)

Nézem a tanárt,eszik. Jézusom ez mind belövi, hogy bírja?

Ne is említsem, hogy margarin,teában áztatott keksz és kakaópor volt az összetevője az egésznek.

Na mindegy,forgatunk tovább,megy a buli,mindenki vidámnak mutatja magát.

Lassan megfeledtkezünk,arról, hogy hol is vagyunk.

Egy nő,kis unszolás után énekelni kezd.Nagyon szép hangja van.

Másvilágon érzem magam,körbenézek,teljesen más arcok tűnnek fel előttem,mint eddig.

Meggyötört,ázott,fázott,szomorú és sérült emberek.

A sírás környékez.

Megszólal a tévé hangja,megy a monoton buli tovább,majd ottmaradunk a lányokkal a ketrecben,mivel egy női börtönben vagyunk.

A tanár ismét megfeledtkezett rólunk.Még szerencse, hogy az őr nem.

Lejár a buli,a kapunál visszakapjuk a cuccainkat.

Irány haza.Vakítóan süt a nap.

Az utcán egy szórólap osztogató emberke,szó szerint előmbe áll és erőlködve a kezembe nyom egy kis színes kártyát.Nézem.Mondja, hogy fotómodelleket keres,mit tudom én milyen katalógushoz,ilyen és olyan ruhát reklámozni.

Bambulok.Ezt nem hiszem el.Kérdezem magamtól,mivaan?Ezt nem hiszem el.Ez hülye?Amilyen csövesen nézek ki ez pont engem állít meg?

Hüledezek.Szerencse csoporttársnőm megfog,enyhén beszól az emberkének és magával rángat hazafele.

Vakít a nap ismét,átjáró.Régi ismerős.Utca.Emberek.Duma.Ismét átjáró.

Még mindig a szórólapos emberkén hüledezek, csak úgy arcban és gondolatban.

Busz. Haza.Fahíd.Munkások.Vasdarabok.Lépcső.Lift.Tükör.

Na mostmár tényleg nem nézek bele,de mégis.

A francba.Na mindegy.Ajtó.Kulcs.Zár.Kidőlök.Sötét van már.Érdekes,pedig az előbb még világos volt.

21:45 Öltözök.Megyünk koncertre.

Rohadt hideg kint.Barátok.Gyaloglás.

Felülünk egy rossz buszra,még többet megyünk így,ráadásúl hegyről lefele,vaksötétben és magassarkúban.Na mindegy.Megérkezünk.De hova is.(?)Ja.Polus Center.

Inkább úgy nevezném, hogy habcsók.Tudod,az amiből ha egyet megeszel,utána meg a wécé csészét fejeled.Bár na,ez relatív,van aki szereti,mármint a habcsókot,de van aki a wécé csészét is,csak azért,mert úgy tesz,mintha szeretné a habcsókot.Na mindegy.

Plázakecskék vagy zergék(cicák,már enyhe kifejezés).Mindenki ötkilóméteres magasságban közlekedik. Márka ide, márka oda.A selyem is hernyóból lesz,de azt a részét senki nem nézi.

22:45 Veszünk kaját.Egy padon ülve, hallgatjuk a koncert végét.

Mint majom a ketrecben érzés volt,azon a padon ülni és enni.

Eldöntöttem, ha valaki mégegyszer meglök,képen vágom.Közlekedő vadállatok.Menjünk már haza…

Barátok ismét.Vodka,almalé.Megyünk haza.

00:10 Konyha.Füst.Tömeg.Kártya.Cakk.Fű.Ketten szívják.Kezdünk lassúlni.Közbe kicsit fáradok.Két emberke gyorsan és biztosan kiüti magát,egyik piától a másik a fűtől.

01:25 Kérlelem az egyik emberkét, hogy másszon már bele a kádba és nyissuk ki az ablakot,a friss levegőtől helyrejön.Hányi kéne.De már nem tud.Vonakodva kissé,de hallgat rám.Csuklyában és csíkos felsőben,reszket a kezeim közt,kihajolva a fürdő ablakon.Börtön szindróma kettő.

Mivel rosszúl van még mindig,ügyesen leülünk a kádban,csak úgy látszik, hogy mennyire hideg van,amikor kifújja a levegőt.Jobban van.  Hozzáteszem, hogy még húsz perc és rendben lesz minden.

Van,aki már kórházba akarja vinni mosatásra.

Igaz én is kissé megilyedtem,amikor a hideg rázta folyamatosan a kezeim között,de mivel,már átéltem én is hasonlót,tudtam, hogy rendben lesz.

Már pokrócot is hoztam a hátára. Kezd  zokogni.Beviszem,lefektetem.Ismét zokog.

A sarokban lévő ágyról röhögés hallatszik.

A második hírtelen felpörgött emberke a füvecske hatásától van kibukva.Nem tudom,mit röhög.

Egy szoba. Három ágy.Egy ember zokog,a második röhög.Én meg állok és gondolkodom,röhögő görccsel  küszködve, hogy akkor most sírjak vagy nevessek a helyzeteken.

Sírásra annyira mégsincs okom,tehát életbe lép a röhögés,amitől a könnyeim potyognak.Akkor most mi van?

05:30 Azt hiszem inkább lefekszem.