Sicc.Miva?

2ö1ö.Február.27 (?)
Dél körül,azaz 12 előtt 1ö perccel kimászok az ágyból,nem saját akaratomból,hanem mert kiszednek onnan,szavakkal.
A rohadt életbe,már megint reggel van.
Az ilyen napok mindig a kedvenceim közé tartoznak.
Próbálom összeszedni a nem tudom hány ezer hajszálamat,mer mindegyikük úgy döntött saját életet él.(good for them,but not for me.)
Valami víz,hogy még egy kicsitt az is hozzon vissza ebbe a csodálatos világba.
Tükörbe nézek.Ahh... Inkább hagyjuk.
Valami reggeli,utána zene.Felötlik bennem a kérdés,hogy ismét mennyit cseszhettem el azokra a piákra,aminek az este semmi hasznát se vettem.
Jó kérdés még mindig,mer meg sem mertem nézni még,s valószínű meg se fogom.
Egyszerűen inkább nem akarom tudni.De van egy olyan érzésem,hogy nagy meglepetés lesz,de nem pozitív jellegű.
Asszem kimegyek az erdőbe és megsimogatok egy medvét.
Legyen teljes a mai napom.

hm.

Ahogy André Rieu feldolgozásában hallgatom az O Fortuna cimű számot,egy kedves emléket látok magam előtt.
Pár pillanatig ismét úgy érzem magam,mintha a művészetek városában, Firenzében lennék.
A sok poros hangszer,hegedű és gitár.A szerszámok az asztalon és szekrényekben.
Egy zsúfolt kis szoba,nem is egy,hanem kettő.
Egy öreg,aki nap mint nap a belső szoba közepén ül és dolgozik.
Volt olyan,hogy a padlás előtti feljárón ülve órákig hallgathattam a játékat.Mennyire szép volt.
S mennyire féltem mindig attól,hogyha egyszer abbamarad a hegedűszó mit hallgatok én majd a nyári vagy őszi délutánokon...
Szerettem,ahogy tanitott.
Szerettem azt a két kis alacsony szobát.
Szerettem azt a hangulatot,azt a törődést.
S most hiányzik ez az egész.
És majd ha egyszer valaki ismét kézbe veszi az általa készitett hegedűt,tudom.
Tudom,hogy az már nem ugyanúgy fog szólni.
De mégis jön majd az az érzés,hogy ő is ott van valahol és figyeli.
Életem egyik legszebb emléke,amely olyan távolinak tűnik már.

G.D.- Silence

Egy ideje érzem,hogy valami olyan más.
Mikor kezdődött el,nem tudom.
Csak annyit tudok,hogy csend van és nyugalom.
Vége a viharnak,ami bennem tombolt...vagy csupán egy időre eltűnt.
Már napok óta mondogatják nekem és én csak most vettem igazán észre,hogy valami tényleg változott. Jobb így vagy sem,eldől majd...jelenleg tetszik nekem ez az egész.
Talán mindig is erre vártam?Talán ...
Olyan mintha a testem nagyon lassan alkotó elemeire bomlana és én csak nézni tudnám.
Lefáradtam,már megint.
Oh god.(ha létezel) I need your help....
Ssss.ssss...ssss.....

Nyári mámor,csak úgy (régi cucc,most találtam meg:)

Csupán nézted,de ő látott.
Fájt a fény,hajnal volt.
Először ő kért téged
Nevettél. Észrevetted.
De még mindig csak nézted,
Ő egyre jobban látott.

Hideg szél,sötét éjjel
A nagy zűrzavarban már látni akartad.
Idő,végtelen.
Mámoros és kegyetlen.
Zűrzavar,
Előtted terem.
Néz.Figyel.Kérdez.Átölel...

Nevet.Mosolyogsz.
Rád néz és fél,
Fél,hogy vége most.

Két éjjel,három hajnal.
Bosszú és fájdalmas vádak.
Hűséged ajánlod,
Majdnem s`irva fakad.
Akarja,akar téged és mégis...
Szabadon bocsájt.

Valami legbelül olyan furcsa.

Utolsó hajnal.
Már kellemes a fény,
Már tényleg látod.

Napfényes domboldal,
Szeme háttal a világnak,
Sz`ive jeges és kemény.

Csak áll ott.Tudja.Érzi.
Inteni akarsz,bár kezedet
A búcsú kemény ereje
Majdnem ketté töri.

Fúj a szél.

Sz`ived hideg és kemény.
Nem néz vissza,nem nézel többé felé,
Elhaladsz.
Csupán lábnyomaidat kémleli,
Mint utolsó emléket.

Nincs már mit nézni,
Szeme könnyes,
Arca szomorú,
Nyári mámor.
Csak úgy...