Lassan pár hónapja ülök és hallgatok.
Rengeteg mesélnivalóm lenne,de csak ülök és hallgatok.
Eltelt egy hosszú és zsúfolt nyár.
Egy beteg és egyben szép ősz.
Mostanra pedig itt a jeges telem,amit úgy szeretek.
Én meg itt vagyok és ragyogok.
Mennyi minden történhet egy emberrel pár hónap alatt te jó ég.
Mennyi öröm,mennyi bánat.
Nem tudom,hogy valaha találkozok-e még olyannal,aki ennyi sértés,nemtörődömség és lélektiporás után még mindig kedvesen tud rám nézni és inkább a körülötte lévő embereket bántani helyettem.
Egy nyár alatt letudtunk egy nagy szerelmet.
Bár elég érdekes ezt kijelentenem,még mindig nem vagyok tisztában semmivel.
S valószínű nem is leszek.
A poklok poklán fogok elégni.És hogy ezt honnan tudom?hm.hát úgy,hogy már haladok lefele.
Sötét és fagyasztó tél.Itt elbujhatok.
Mit csináljak veletek emberek?Mit csináljak magammal.
Csak annyit tudok,hogy egy esős hajnalon,hazafele lépkedve nagyon szomorú vagyok.
Konyhában,egy széken ülve,míg a tea fő,azon gondolkodom,hogy hol ronthattam en ezt el?Mit és mikor?
Csak én tudom,hogy kurvára egyedül vagyunk a világban vagy más is?
Az a baj,hogy ezt a rendszert is elbaszták.Az élet elején nem gyártottak újratölthetős elemet az aurának és az illuzió buroknak.
Évek elteltével sikerült,bevezettek zsinóros dolgokat,ami egy nagy energiatermelő dobozhoz kapcsolódik.Minden szép és minden jó.
Csak az a baj,hogy a zsinórok is végesek.
Még szerencse,hogy én lekéstem és egy börtönnel kinnebb vagyok...
