hónapok és holnapok.

Lassan pár hónapja ülök és hallgatok.
Rengeteg mesélnivalóm lenne,de csak ülök és hallgatok.
Eltelt egy hosszú és zsúfolt nyár.
Egy beteg és egyben szép ősz.
Mostanra pedig itt a jeges telem,amit úgy szeretek.
Én meg itt vagyok és ragyogok.
Mennyi minden történhet egy emberrel pár hónap alatt te jó ég.
Mennyi öröm,mennyi bánat.
Nem tudom,hogy valaha találkozok-e még olyannal,aki ennyi sértés,nemtörődömség és lélektiporás után még mindig kedvesen tud rám nézni és inkább a körülötte lévő embereket bántani helyettem.
Egy nyár alatt letudtunk egy nagy szerelmet.
Bár elég érdekes ezt kijelentenem,még mindig nem vagyok tisztában semmivel.
S valószínű nem is leszek.
A poklok poklán fogok elégni.És hogy ezt honnan tudom?hm.hát úgy,hogy már haladok lefele.
Sötét és fagyasztó tél.Itt elbujhatok.
Mit csináljak veletek emberek?Mit csináljak magammal.
Csak annyit tudok,hogy egy esős hajnalon,hazafele lépkedve nagyon szomorú vagyok.
Konyhában,egy széken ülve,míg a tea fő,azon gondolkodom,hogy hol ronthattam en ezt el?Mit és mikor?
Csak én tudom,hogy kurvára egyedül vagyunk a világban vagy más is?
Az a baj,hogy ezt a rendszert is elbaszták.Az élet elején nem gyártottak újratölthetős elemet az aurának és az illuzió buroknak.
Évek elteltével sikerült,bevezettek zsinóros dolgokat,ami egy nagy energiatermelő dobozhoz kapcsolódik.Minden szép és minden jó.
Csak az a baj,hogy a zsinórok is végesek.
Még szerencse,hogy én lekéstem és egy börtönnel kinnebb vagyok...

Ma alszunk a hullámok alatt...

Várok valamire.
De nem igazán tudom,hogy mire is.
Úgy elvagyok.
Komoly ami most történik,vagy csupán ismét az illúzió rabja vagyok...? ..nem igazán tudom.
Kötelek vannak körülöttem,lazán.Mindig is erre vágytam.
Jó ez és szép így.
Megszokás kérdése.
Tényleg tetszik. Csak félek.Félek attól,hogy mikor jön egy roham,ami szétszakít mindent.
S most.Most az egyszer,életemben először meggondolom,hogy hibázhatok ezúttal vagy sem.
Nem akarok.Nagyon nem. De valami néha mégis arra késztet. S ez úgy fáj.
Olyan tiszta.Mély.Titokzatos...
Óceánszemű lény.
Mély és csak az enyém.
Csak tudnám mennyi időm van még rá. De talán jobb így,hogy sejtelmem sincs.
Most akarom,hogy átvigyen. Akárhogy,csak vigyen és ne hozzon soha többé vissza...senki.
Kötözzön egy sziklához,míg megszokom.
Mossa át az agyam vagy bármi más.
Az ezüstüs,kékes fényekben játszó aura. Talán ez lesz az.
Mondd csak...te óceánszemű,mennyire tudsz szeretni...s mennyire tudlak én majd szeretni? ...
Elég lesz ez,hogy maradjak. Vagy ismét,mindent felborítva magam körül távoznom kell?
Egyre jobban félek.
Meleg van...
Ne félj,csak szoríts.
Ma alszunk a hullámok alatt.

hey dude.!

Ma csak úgy hírtelen,valami óriási szomorúság öntött el... A lelkem és a szívem hasadt apró darabkákra: az elfolytott szavak,érzelmek,emlékek és gondolatok ezernyi könny formájában pörögtek végig arcomon.
Kiengedtem őket,hadd menjenek.
Legalább fáj,s tudom,hogy akármilyen jégnek is tünök,még élek.
Íme a bizonyíték.
Most örülnöm kéne,vagy valami...

Soha többé nem akarom látni,ne akarjon jóvá tenni semmit.Minden úgy történt,ahogy történnie kellett és én soha nem fogok megbocsájtani.
Többé nem követem el ezt a hibát,mindenki kap egy esélyt,többet nem. Elég volt.
...ha én nem kaptam esélyt,mért kellene neked egy újabb? Nem adok .
Érezd,hogy fáj,mikor elítélnek. Szakítson szét. Marjon össze belülről. Kussza végig az összes idegnyúlványod és ismétlődjön ez legalább ezerszer,de egyre erősebben.
S aztán gondold át.
Kapnék én egy újabb lehetőséget tőled,mikor ezt kívántam.?
...harsány nevetésem az éjszakába torkollik.
Csend van.
És igen
.Én nem tehetek róla.Könnyű ezzel menekülni,az elől aki ezt elhiszi. De én nem .Nem hiszem,soha és nem is fogom.
És igen én is tehetek róla.
Sajnos.
Miattad,érted tehetek róla.
Szemeid üvegesek.
Utálom. és...
Undorodom tőled.
Tudom ki voltál,s ki vagy most.
Úgy ismerlek,ahogy soha senki nem ismert.
Félsz tőlem,de ha esetleg mégsem,kellene.
Mert a poklot már elhozták neked többen is,csak még nem löktek be a kapun.
Én megtehetem,ha akarom...
Lehet,hogy én magam vagyok a pokol...
S nem is gondolnád,hogy mennyire fájnak ezek a mondatok...hogy is gondolnád,hisz sohasem láttál az orrodnál tovább...
S ebben az esetben módosítunk a kijelentésen: "Nem látod az erdőtől a fát." és nem is akarod.
Elvágtam ezzel magam alatt a fát...hadd zuhanjak.
Miert,azt hiszed érdekel?
Azt hiszed várnom kéne rád?Miért is?
Na ne viccelj(már-már gúnyosan nevetek ezen a kijelentésen ).
Nincs folytatás...

Day seven again: hope

Valami kicsusszant,de nagyon brutálisan.
Nálam csupán vagy talán még másoknál is?...Nem tudom.
S eljutottam addig a pontig,hogy nem is érdekel.
Nem akarom,hogy a történelem ismételje önmagát,én nem akarom ugyanazt a hibát(-kat) elkövetni.
Nem.
És erre most nincs kifogás,mostmár nem.
Valamit másképp kéne csinálni,de mit is?
Valaki adjon erőt,hogy észrevegyem.
Ajj.
Ezek a mondatok most fájnak.
Furcsa,hogy egy évvel ezelőtt,simán feladtam volna...és sokkal több időt töltöttem volna negatív gondolatokkal,de most nem megy.
Unom és csak én járok rosszul.
Kaptam még egy esélyt..vagy csak én gondolom annak ezt a részben időpocsékolást.
Most nem akarom elszúrni,csak az a kérdés,hogy hol szúrom majd el és hol ragadom meg a lehetőségeimet..nem mintha annyi lenne de na..
Még pár hét,pár nap,pár óra és pár perc...
Félek,sok a dolgom,semmi se megy igazán úgy hogy állandó jelleggel elégedett legyek vele..Ajj.
Jó uton haladok 2 állapot fele,hogy melyik lesz a győztes...(?)...bár tudnék erre a kérdésre válaszolni..

~...Day seven: hope...~

Még most is,mintha tegnap lett volna: úgy érzem azt az ölelést,látom azt az alakot, látom azt a mosolyt,hallom azokat a hangokat... És mégis oly távolinak,elérhetetlennek tűnnek már azok a napok. Hiányzik. Nem is tudom leírni,hogy hogyan és hogy mennyire...Egyszerűen csak nincs,érted? Érted hogy nem értem és hogy nem akarom megérteni hogy miért?...Érted...?
...Nem. Egy rossz mozdulat vagy pillanat és érzem, hogy darabokra hullok szét. Egy eltört,de újra összeragasztott ceruza vonala vagyok. Egy más vonal. Ami már:
kevesebb, unalmasabb, törékenyebb, életlenebb és csak egyszerűen élettelenebb. És csak a ceruzától függ,vagy esetleg a vonaltól,hogy mikor akar az majd egy merészet gondolva,csak úgy,szépen és csendesen,élettelenül és unalmasan levándorolni: a lapról,az asztalról,a székről s az egész földről. Nincsenek fények,nincsenek erdők,nincsenek mezők, tavak, szivárványok. Nincsen semmi. Nem vagyok én,nem vagy te.Nem vagyunk mi.Nem voltunk ők.Nem lettünk ti. Nem volt semmi...
Mi is bizonyítana hogy valaha volt valami?
Ülök az égen és várom hogy gyere,minden alkalommal mikor érzem és tudom,hogy megérkeztél, oldalra nézek...és ...nem látlak sehol sem.
Pedig azért hidd el,hogy tudom... ott vagy mellettem...

~...~

back to the future. fck. (nincs hosszú i betűm,bocs) xd

Válogatott bútor darabok között valahol elveszett az agyam.
S mikor a padlón heverve az egész lelkem kicsusszanni készül,valami megfoghatatlan,megérthetetlen.nagyon gyűlöletes erő visszahúz.
De kérdezném: miért is?
Szerinte vicces.Szerintem nem annyira.
Hagyna békén egyszer,csak egyetlen egyszer...
Három napja alkoholba folytom mindenem.
S milyen szép s milyen jó.S másodnap,harmadnap és negyednap bárányokat áldoznék minden istenem oltárán,csakhogy éljem túl az egészet.
És igen,mikor utolsó este befejezem istentéritő pogány mozdulataimat,akkor jön el az a pillanat,h szeretném ha valaki leütne.
Hogy nagyon fájjon az egész.
S az ötödik nap hajnalán,felébredek mint egy eszeveszett őrült.
S utálom,hogy megint felköltött.
Elúsztak a fények.
Valaha azt hittem nekem világitottak.
S mára kiderült ,hogy nem.
S néha már csak mosolyogni tudok,s néha már azt sem.
Én szórtam szét a saját utam előtt a szögeket (...?...) vagy esetleg valaki más...
Ez az a kérdés amit soha nem fogok megérteni...éés ez az a válasz amit soha nem fogok megkapni.
Lassan hátat forditok mindennek.S megyek vissza a hidegbe.
Hivnak a kékek.
S nekem mennem kell.
Valahogy nem illik össze az egész énem.
Egyik darabkám üti a masikat,teljesen ellentétekre épülök.
S addig feszegetem a bal oldalt,mig a jobb kirúgja azt...

p...ir...

...and I still belive in nothing...:)

I need a miracle

Crimson eyes are burning
In the darkness of the woods
I must bring deliverance
Oh if I only could

When hell awakes
In the gardens inside of my heart
Unholy embrace
It's killing the innocence
Demons are rising, they're haunting my soul
The devil is laughing, he's seeking control
There's a poisoned thorn
In the gardens inside my heart
When hell awakes

i.s.p..c.[9].

...
Minden nap fohászkodok a saját isteneimhez. Menni akarok már. Miért tartotok még itt? Ennyire nem bízhattok bennem. S ha mégis,én nem akarok sok időt már eltölteni itt. Tudjátok és tudom én is. Ugyse számít senkinek,s nem is akarom hogy számítson.Tényleg nem.:) Menni akarok,engedhetnétek már,ha utolsó próbáim lejárnak... Semmire nem vágyok jobban mostmár. S remélem még h szerettek annyira,hogy elengedjetek. Szeretlek én is benneteket.
...

l

Fotóim.
Bár az oldal 1-2 része még under construction,de hamarosan lesznek újabb képek is.

http://www.wix.com/rokateso/pic

Kösz mindenkinek,aki benéz néha a blogomra illetve erre a másik oldalra:)

9

9 és ennyi.
No matter what.
S tudom,hogy úgyis.
Félek,Kicsit.
What dreams may come.
Mind a két értelemben.
De nem érdekel már.
Meguntam.
Már most.
S elegem van.
S most is és mindig rájövök,h mindig itt kötök ki.
Télleg betartom.
No matter what.
9 és ennyi...

Can`t die no more...

Volt már úgy,hogy érezted azt a lehangoló, lélekromboló, depresszióba ejtő pillanatot,percet,órát,napot amiben az rejlik,hogy minden rohadtúl szar. De olyan szinten,hogy az már úgy igazán nem is tud fájni. Mikor nem megy semmi,ami eddig soknak,mindennek számított,ma már elvesztette jelentőségét. Nem megy és megint nem megy. Nem tudom megfogni úgy azt a ceruzát,hogy abból ne valami szar süljön ki. Nem tudom megfogni azt a fényképezőgépet,úgy hogy abból ne valami nagyon nagy szar süljön ki. S egyszer már mondták nekem ezt az érzést,akkor annyira nem értettem,most már értem. Baj van,nagyon nagy baj. Ott bent nem ugyanaz van,mint egykor volt. S most ebben a pillanatban úgy fáj... Lehet,hogy nem ide tartozom,lehet hogy itt és most vége ennek?Lehet az. Nem.Én nem akarom! De lehet,hogy már nem tudok tenni ellene... Mer tudjátok,hogy az nem úgy van.Tudom én is,tudja más is. Lehet,hogy egy jel volt az akkor nyáron...s ennyi szenvedés után kell rájöjjek minderre. Kaphatok még ennél nagyobb csapást?! Mondd te akárki! Kaphatok?! ....hagyjatok békén,én már meghalni többször nem tudok.

Sicc.Miva?

2ö1ö.Február.27 (?)
Dél körül,azaz 12 előtt 1ö perccel kimászok az ágyból,nem saját akaratomból,hanem mert kiszednek onnan,szavakkal.
A rohadt életbe,már megint reggel van.
Az ilyen napok mindig a kedvenceim közé tartoznak.
Próbálom összeszedni a nem tudom hány ezer hajszálamat,mer mindegyikük úgy döntött saját életet él.(good for them,but not for me.)
Valami víz,hogy még egy kicsitt az is hozzon vissza ebbe a csodálatos világba.
Tükörbe nézek.Ahh... Inkább hagyjuk.
Valami reggeli,utána zene.Felötlik bennem a kérdés,hogy ismét mennyit cseszhettem el azokra a piákra,aminek az este semmi hasznát se vettem.
Jó kérdés még mindig,mer meg sem mertem nézni még,s valószínű meg se fogom.
Egyszerűen inkább nem akarom tudni.De van egy olyan érzésem,hogy nagy meglepetés lesz,de nem pozitív jellegű.
Asszem kimegyek az erdőbe és megsimogatok egy medvét.
Legyen teljes a mai napom.

hm.

Ahogy André Rieu feldolgozásában hallgatom az O Fortuna cimű számot,egy kedves emléket látok magam előtt.
Pár pillanatig ismét úgy érzem magam,mintha a művészetek városában, Firenzében lennék.
A sok poros hangszer,hegedű és gitár.A szerszámok az asztalon és szekrényekben.
Egy zsúfolt kis szoba,nem is egy,hanem kettő.
Egy öreg,aki nap mint nap a belső szoba közepén ül és dolgozik.
Volt olyan,hogy a padlás előtti feljárón ülve órákig hallgathattam a játékat.Mennyire szép volt.
S mennyire féltem mindig attól,hogyha egyszer abbamarad a hegedűszó mit hallgatok én majd a nyári vagy őszi délutánokon...
Szerettem,ahogy tanitott.
Szerettem azt a két kis alacsony szobát.
Szerettem azt a hangulatot,azt a törődést.
S most hiányzik ez az egész.
És majd ha egyszer valaki ismét kézbe veszi az általa készitett hegedűt,tudom.
Tudom,hogy az már nem ugyanúgy fog szólni.
De mégis jön majd az az érzés,hogy ő is ott van valahol és figyeli.
Életem egyik legszebb emléke,amely olyan távolinak tűnik már.

G.D.- Silence

Egy ideje érzem,hogy valami olyan más.
Mikor kezdődött el,nem tudom.
Csak annyit tudok,hogy csend van és nyugalom.
Vége a viharnak,ami bennem tombolt...vagy csupán egy időre eltűnt.
Már napok óta mondogatják nekem és én csak most vettem igazán észre,hogy valami tényleg változott. Jobb így vagy sem,eldől majd...jelenleg tetszik nekem ez az egész.
Talán mindig is erre vártam?Talán ...
Olyan mintha a testem nagyon lassan alkotó elemeire bomlana és én csak nézni tudnám.
Lefáradtam,már megint.
Oh god.(ha létezel) I need your help....
Ssss.ssss...ssss.....

Nyári mámor,csak úgy (régi cucc,most találtam meg:)

Csupán nézted,de ő látott.
Fájt a fény,hajnal volt.
Először ő kért téged
Nevettél. Észrevetted.
De még mindig csak nézted,
Ő egyre jobban látott.

Hideg szél,sötét éjjel
A nagy zűrzavarban már látni akartad.
Idő,végtelen.
Mámoros és kegyetlen.
Zűrzavar,
Előtted terem.
Néz.Figyel.Kérdez.Átölel...

Nevet.Mosolyogsz.
Rád néz és fél,
Fél,hogy vége most.

Két éjjel,három hajnal.
Bosszú és fájdalmas vádak.
Hűséged ajánlod,
Majdnem s`irva fakad.
Akarja,akar téged és mégis...
Szabadon bocsájt.

Valami legbelül olyan furcsa.

Utolsó hajnal.
Már kellemes a fény,
Már tényleg látod.

Napfényes domboldal,
Szeme háttal a világnak,
Sz`ive jeges és kemény.

Csak áll ott.Tudja.Érzi.
Inteni akarsz,bár kezedet
A búcsú kemény ereje
Majdnem ketté töri.

Fúj a szél.

Sz`ived hideg és kemény.
Nem néz vissza,nem nézel többé felé,
Elhaladsz.
Csupán lábnyomaidat kémleli,
Mint utolsó emléket.

Nincs már mit nézni,
Szeme könnyes,
Arca szomorú,
Nyári mámor.
Csak úgy...

pont pont pont...

Jogos a kérdés(?),ha valaki megkérdezi: -Miért vagy úgy kiakadva? (mosolyogva és úgy nagyon élvezve azt,hogy most mennyire sarok helyzetben vagy.
Fulladozva nyelni a véredet,az energiádat,gondolva arra,hogy mindig csak más kerülhet ilyen helyzetbe.)
Én meg csak előre pislogok,próbálom felfogni,hogy az elhangzott szavak valódiak vagy sem.Hirtelen föleszmélek és kiorditom magamból az utolsó leheletemet is,majd levegő után kapkodva próbálom lenyugtatni magam.

Sokan vagyunk az asztalnál.Kettő vigyorog.
Második vigyorgó szól hozzám,de most miért,mi a lényege az egésznek?
Én meg: Szerinted mégis mi?Mi a jó kurva élet?Úgy teszel,mintha te egy ilyen megszámlálhatatlanúl sok hátbatámadást nyugisan tudnál elviselni...
A szavak célba találnak.Elkomorodik.Csend van,majd ő kérdezi,hogy miért nézem furán,mikor ő nem csinált semmit.
Na jól van,inkább hagyjuk...

Aztán telnek a napok.
Vátozik a helyzet.
Az az ember,aki először kérdezett,hasonló helyzetben van,mint én voltam.
Érdekes,nem?
S akkor csak úgy,csendben,mosolygósan hozzászólok: -Most miért vagy úgy kiakadva?:) ...

somewhere over the rainbow...

Volt már úgy,hogy egyetlen apró dolog, egyik pillanatról a másikra az életedet jelentette?
Csak az és semmi más.
Te meg olyan bolodog voltál,mint még az életedben szinte soha... Csak úgy,tisztán és minden feltétel vagy kötöttség nélkül,már annyira,hogy egész éjjel hatalmas vigyorral a szádon,csak bámultál a levegőbe. Ezen a ponton,már az álommanó is csak beinteget az ablakon,úgy dönt meghagyja ezt a szép pillanatot neked,ezúttal nem szórva mély,álomba kalauzoló port a szemedre. És jó ez,szép ez így. Egy szobában,egy széken ülve,emberek nélkül és mégis velük,mert úgy érzed h az egész világ itt és most,ettől a pillanattól kezdve,betömörült a szobádba. S mégis... mennyi hely és mily szépség. Nem számít már szinte semmi, s talán számítana ez? Igen,de nem érdekes már,mert ez most kell,muszály,szükséges....az életem.
És én? Én nem adom,soha.

menj,az úton menj tovább.ne nézz,ne nézz vissza már.

Ma kissé megdöbbentem.
Csak úgy.
Érdekes hogy egy kis vita kedvéért,na meg nem eggyező álláspontokért egy másik ember szemében kisebb leszel.
Nem tudom megérteni,hogy miért nincs senkiben egy csöpp tolerancia.
Miért kell mindenkit elítélni azért,amiért kissé más a felfogása vagy más az életmódja.?
Én ezt nem értem,nem is érthetem.
Beleestem íme én is abba, hogy felfogásom és viselkedésem miatt elitélnek,na de nem érdekel.
Ha beskatulyázott idióták,hát istenem,ez van.Én nem leszek pásztor,aki nyályát kitereli a karámból.Az ajtó nyitva,tessék kijönni,s hanem tessék magára vetni.
Aki elfogad így és szeret,azokat nagyra becsülöm és a többi...hát.Vigye a forgószél őket arra,amerre éppen éri.
Ja és köszönöm azon emberek türelmét és megértését,akik mellettem vannak és elfogadják a hóbortjaimat,meg nem kritizálnak mindenért,illetve hisznek abban,hogy nemcsak dísznek vagyok eme világon.
Én azt hiszem,hogy mostmár mehetek...és azt hiszem,hogy ....
...nem nézek többé vissza már...